REZÜMÉK

AKIJAMA Manabu János
Hallgatás és megszólalás Alexandriai Kelemennél

A „Buzdítás a görögökhöz”(Protreptikosz) 10. fejezetében ad Alexandriai Kelemen teológiai értelmezést Zakariás Sz. Lukács evangéliumában (Lk 1,20; Pro. 10,21) szereplő hallgatásának jelentőségéről. Kelemen szerint Zakariás Krisztusnak a jövendő előhírnökét várva magától maradt néma, hogy az Ige, az igazság fénye, jó hírré válva, megoldja önmagának a szótlanságát. Úgy tűnik, Kelemen ilyen értelmű magyarázata annak a fontosságára utal, hogy hallgassuk az Igét. Ilyen teológiát találhatunk Kelemen főművében, a „Szőttes”(Sztrómateisz)-ben is. E mű végi részében rajzolja meg Kelemen a tökéletes filozófusnak, „bölcs”-nek az eszményi képét. Kelemen véleménye szerint az igaz „bölcs” él magával az Igével (Str. 7,10,55,1), megfogadva, hogy hallgat és odafigyel a Szentírásra, az Isten Igéjére (Str. 6,12,102,2). Ezért Kelemennek Zakariás némaságára vonatkozó értelmezése alapján azt mondhatnánk, hogy addig az Ige érkezését kell várnunk, amíg az Ige maga válik az igénkké.


Bugár M. István
„Dominus legem dat.” Quam et cui?

Az előadás témája a konstantini kor egyik kedvelt ábrázolásának, a „traditio legis” színnek története, és a mögötte álló esetleges teológiai megfontolások. Meglátásom szerint összefüggés van az ábrázolás elterjedése és azon tény között, hogy a császári megnyilatkozásokban a keresztény törvény fogalma hangsúlyosan és többször megjelenik.


Geréby György
A "házirendek" problémai

A páli korpusznak a keresztény viselkedésre vontakozó instrukcióit Martin Dibelius gyűjtötte össze, illetve tematizálta 1912-es kommentárjában. A technikai nevükön "Haustafel" problémaként tárgyalt, parainéziseket tartalmazó szövegek mindenekelőtt Kol 3,18-4,1; Ef 5,22-6,9; 1Pét 2,18-3,7; valamint ide számítható még Tit 2,1-10; és 1Tim 2,8-15; 6,1-2. Az előadásban J.P. Hering 2007-es monográfiája kapcsán fogom vizsgálni e gyakorlati etikai, illetve viselkedési tanácsok összefüggéseit, viszonyukat a korabeli hellén filozófiai etikához, illetve a kérdéskör historiográfiai tanulságait. A "házirendek" alapvető kérdése, hogy biblikus/zsidó eredetű, vagy idegen elemekről, azaz a hellenisztikus etika (ún. "neopitagóreus moralizálás") beemeléséről van-e szó? Az eredet irodalmi kérdése mellett vajon milyen teoretikus sajátosságai vannak e keresztény praktikus kateketikai tanácsoknak? A különféle elemzési stratégiák bemutatása után röviden szeretnék kitérni arra, hogy milyen teológiai implikációi lehetségesek a társadalom intézményeire, illetve ezek működésére vonatkozó tanácsoknak, amelyek véleményem szerint a káosz és a rend közötti feszültség sajátos keresztény értelmezése (az eredeti értelemben vett hierarchia) felé mutatnak.
György Geréby (CEU)


Gábor Kendeffy
Ethic and Christology and in Lactantius’Divine Institutes

According to Lactantius’ account of the so called “two ways” in book 6 of the Diviine Intsitutes, one of the leaders (or guides) (dux) is God, the other is the Devil. It follows from the analysis of the Christological passages of book 4 and the texts regarding the doctrine of the two ways that the dux on the good way is eminently the incarnate Son of God, whose “leadership” consists in the fact that, by suffering all torture that a pious person could conceivably endure, This conclusion has great importance for interpreting Lactantius’ doctrine of the two ways. In the light of book 6 only, one has the impression that the mechanism of the two ways is in the service of a gigantic deceit of God, the purpose of which seems to be to maximize crimes rather than advance conversion. This impression is in contradiction with the fact that Lactantius himself reports with great enthusiasm on the increasing number of conversions in his age. The lesson of the Christological passages of book 4 might modify the first impression and resolve the contradiction.


Heidl György:
A "varázspálca": Mózes, Jézus, Péter

Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent Jézus
Krisztus kezében a csodatévő bot a korai keresztény képi ábrázolásokon,
különös tekintettel a római szarkofágokra. A témának komoly irodalma van,
amelyen belül talán a legnagyobb hatású az ún. mágus-elmélet. Amellett
fogok érvelni, hogy a lehetséges magyarázatokat a korai keresztény képi
ábrázolások sajátosságainak figyelembe vételével (tipológia, szimbolizmus,
keresztrefeszítés-ábrázolások kerülése) elsősorban a misztagógikus
szövegekben kell keresnünk. Különösen fontos és megvilágító erejű
megjegyzéseket olvashatunk Szent Ambrus De sacramentis és De mysteriis c.
munkáiban.

Kriza Ágnes
Az ószövetségi képtilalom testi parancsolatától az ikontisztelet lelki törvényéig. Etikai megfontolások a 16. századi orosz képteológiában.

A 16. századi orosz teológia egyik kiemelkedő alakja a hészükhaszta szellemiségű Artyemij sztarec. A litván területeken kibontakozó antitrinitárius és képtagadó protestantizmusra válaszul levelek sorában fejtette ki számos egyéni vonással rendelkező képteológiáját. Az ószövetséget előnyben részesítő eretnekekkel szembeni polémiáját a Római levél szembeállítására alapozta, vagyis a lélekben kiskorúaknak szánt testi törvény és a Krisztusban nagykorúak lelki törvényének ellentétére. Ebben az olvasatban maguk a képtagadók válnak igazi bálványimádókká, akik a Krisztus megtestesülése után láthatóvá vált Isten ikonját megszentségtelenítve magát az ősképet, vagyis Krisztust gyalázzák. Ezen a ponton azonban Artyemij nem a bizánci képvédőkhöz, hanem Areopagita Dénes szimbólum-elméletéhez fordul, a szimbólum ugyanis elrejti, s így megóvja az isteni misztériumot a lélekben gyermekek, vagyis a korabeli képromboló eretnekek elől, miközben azonban egyszerre fel is tárja az igazságot. Az előadás a patrisztikus teológia egy érdekes orosz recepcióját mutatja be.

Moreno Morani
De la lois naturelle des payens aux Commandements des chrétiens: quelque reflexion linguistique.

Le mot que la traduction grecque de la Bible utilise pour indiquer les commandements que le peuple d'Israël a reçu de la main de Dieu est entolé, qui en général correspond au mot mitsvā de l’hébreu. L'histoire de ce terme a des aspects intéressants: soit dans la langue littéraire de la tradition païenne soit dans la langue populaire, que nous connaissons à travers les papyrus, entolé est utilisé pour indiquer des ordres et des règles qui viennent d’une autorité supérieure, mais il est rarement utilisée pour indiquer des ordres donnés par une divinité. En outre, l'utilisation du pluriel entolaí est très rare. Ainsi, l'utilisation de entolé et son usage au pluriel (entolaí) pour indiquer les commandements de Dieu peut être considérée comme une innovation de la Septante. Le Nouveau Testament reprend ce mot: dans les paroles de Jésus les entolaì de Dieu sont opposées à la tradition des hommes (Marc 7, 3), et Jésus ajoute en même temps une nouvelle entolé (Jn 13, 34), «vous aimer les uns les autres; comme je vous ai aimés, aimez-vous les uns les autres». Comme il ressort aussi des paroles de Jésus dans un autre passage (Mt 22, 40), les entolaí sont la traduction spécifique de la loi (nomos, Tōrā en hébreu) dans l'expérience humaine. Au point de vue soi sémantique soit culturelle il y a donc un lien très étroit entre les Commandements et la loi (entolé et nomos), et l’obéissance à la loi est une partie intégrante de l'alliance que Dieu a faite avec le peuple qui a élu: obéir à la loi n'est pas un devoir moral, mais la manière de vivre et de se rapporter à Dieu pour l'homme qui appartient à ce peuple.
Ici nous trouvons l'une des différences les plus remarquables et nettes entre la tradition judéo-chrétienne et la tradition greco-romaine païenne. Même chez les grecs et les romains on reconnaît, déjà dans les textes les plus anciens, l’existence d'une loi morale supérieure et on sait que cette loi a une valeur universelle et a une garantie par les dieux: la loi de la cité doit se conformer à cette loi éternelle, et l'homme grec est même prêt à mourir pour elle, comme c'est le cas d'Antigone dans la tragédie de Sophocle. Seul l'homme qui suit cette lois peut aspirer au bonheur: suivre la loi morale signifie vivre selon la nature même de l’homme (physis): le bon usage de la raison humaine s’identifie avec cette loi. Mais l'homme doit utiliser la raison et chercher dans les profondeurs de sa conscience pour retrouver cette loi. Dans certaines traditions, la tâche de donner des lois aux hommes a été donnée aux grands hommes du mythe, tels que Minos, ou bien à des personnages renommés pour leur prudence et leur sagesse: selon quelques traditions, certains d'entre eux se rendaient aux sanctuaires des dieux et allaient à consulter les oracles pour demander aux dieux d'être éclairé. Mais c’est toujours l’initiative de l'homme qui détermine la formation de lois dont le caractère saint et intangible est bien reconnu, mais qui sont également imposées comme un devoir moral et une obligation pour les hommes.


Németh Béla Elek:
Az elmarasztalás és az elfogadás dialektikája Minucius Felix Octaviusában

Martialis epigrammája (XII, 80.) frappánsan ragadja meg az etika itt adott kérdését:
Ne laudet dignos, laudat Callistratus omnes.
Cui malus est nemo, quis bonus esse potest.
Más helyzetben van persze a princepsek költői kiszolgálója, mint a kereszténységével magát veszélyeknek kitevő Minucius Felix és művének főszereplője, Octavius. Kereszténynek szeretnie kell ellenségeit is, csakhogy ez a görög fogalomvilágból eredő cselekvő szeretet. Tenni pedig csak úgy tudok ellenségemért, ha beleavatkozom a dolgaiba, nem hagyom rá tévelygéseit. A mindenkit csak dicsérők nem teljesítik a szeretet parancsát. Caecilius csak sértődjön meg a bírálatra, a végén javára válik. Minucius Felix művészi eszközökkel Szent Pál nyomán teszi vonzóvá a folyamatot.


Németh Csaba
"Jean Hardouin és a nyomtatás előtti teológiai irodalom kérdése.
Történeti-módszertani esetvázlat"

A 18. század hajnalán a filológus Jean Hardouin SJ (1647-1729), a zsinati akták és Plinius szövegkiadója felfedezi, hogy a Szent Ágostonként ismert szerző kegyelemtani nézetei
nem egyeztethetőek össze a korabeli Katolikus Egyház vonatkozó tanításaival. Ő azonban ebből nem azt a mai kutatók számára evidens következtetést vonja le, hogy az ágostoni életműnek több, egymástól élesen eltérő korszaka volt (ami természetesen azt is előfeltételezi, hogy Ágoston valóban létezett), hanem azt, hogy ezek hamisítványok, direkt és tudatosan gyártott munkák... és ugyanígy belepiszkáltak az általa kiadott zsinati aktákba, a patrisztikus és skolasztikus irodalom kompletten hamisítvány, amit a 13. szdban írtak, és a klasszikus gör-róm. irodalom jó 95% is az. Filológiai alapú összeesküvés-elmélet ez a 17-18. szdból, ami a kései Ágoston olvasásával indul és az egész teológiai irodalom diszkreditálásával jár, miközben a szerző katolikus és filológus, és a protestánsokat ugyanúgy ateistának tartja, mint a karteziánusokat.

Orosz Atanáz
A zarándokzsoltárok etikai értelmezése

A 15 zarándokének, illetve görögösen „lépcsőének” (anabathmoi) patrisztikus magyarázatának első korszaka Caesareai Euszebiosszal és Aranyszájú Szent Jánossal csúcsosodott. Ez utóbbi a zsoltárokat is mindig úgy akarta magyarázni, hogy hallgatói az ószövetségi igazakhoz és az Úr tanítványaiéhoz hasonló erényeket mutassanak fel.
Az egyházatyák nyelvezete azonban a második évezredben már nem mindenki számára volt érthető. Ezért is tett igen nagy szolgálatot honfitársainak Nikodémosz Hagioritész, aki a szent atyák munkáit összefoglalva máig is érthető magyarázatot készített e „fölmeneteli énekekhez”.
Nikodémosz a korai patrisztikus kommentárokat összegző későbbi szerzők közül a XII. századi Euthümiosz Zigabénoszt tartotta a legérthetőbbnek, ezért az ő nyelvezetét frissítette föl kortársai számára, amikor érthetőbb magyarázatot készített a zarándokénekekhez. Pszeudo-Athanaszioszt és Euthümioszt követve vallja, hogy bár ezek a zsoltárok eredetileg a babiloni fogságból való fölmenetelre vonatkoznak, de az „anagógia” szerint a szenvedélyek rabságából vezetik föl Isten igazi népét a mennyei Jeruzsálembe, mert ennek megfelelő életmód lépcsőfokait készíti elő a hívekben.
Az Athosz-hegyi szerzetes zsoltármagyarázata az előző másfél évezred termésének összeszerkesztését jelenti. Nemcsak az Aranyszájú homiliáit idézi rendkívül sűrűn, hanem Caesareai Euszebioszt, Theodórétoszt, s a kései Nikétász Sztéthatészt. Persze saját megjegyzéseit is odacsatolta Euthümiosz magyarázatához, hogy az egyszerűbb felfogásúak is megérthessék.

Ötvös Csaba
A törvény a fa volt.
Törvényértelmezés néhány nag hammadi traktátusban.

Az antik gnoszticizmus mitikus elbeszéléseinek visszatérő eleme az ószövetségi paradicsomtörténet. A nag hammadi könytár traktátusai nem rajzolnak egységes képet arról, hogy hogyan is értelmezték a paradicsomi fákat, a bibliai bűnbeesést és annak következményeit, abban azonban egyetértenek, hogy az evés nemcsak az ember, hanem az alkotó természetét is leleplezte. Tervezett előadásomban ennek a kérdésnek a teremtői alakra vonatkozó oldalát szeretném megvizsgálni, néhány nag hammadi traktátus anyagát hívva segítségül. A középpontjában az ismeret fájáról és a tilalomról írott biblikus történet értelmezései állnak. Ezek közül most egyetlen példát említek. A címben idézett Fülöp evangélium a paradicsomi történet negatív értékelésű hagyományát használja, amelyben a tudás fájának két típusa is szerepel. Az első jellemzésére szolgál az idézetben szereplő fa, amelyik megölte Ádámot – a kommentárok véleménye szerint a Róm 7-től függ vagy annak reminiszcenciája lehet –, de emellett létezik az is, amelyik életre kelti az embert.

Pataki Elvira
Nomoi agraphoi physeós.
Etika és etológia Nagy Szent Vazul Hexaémeronjában

Az egyházatya művei közül az utóbbi években különös hangsúllyal került az érdeklődés előterébe a teremtéstörténethez 370-ben készült homíliasorozat. Aktualitása jelentősen túllép a teológiai-filológiai vizsgálódás körén: a Hexaémeron a világ keletkezésével, ember és környezete viszonyával kapcsolatos legkülönbözőbb tanok és irányzatok (evolúcionizmus, kreacionizmus, Intelligent Design) egyik meghatározó szövege. Az előadás Vazul természettudományos kijelentéseinek sajátos erkölcsi applikációját kívánja vizsgálni. Az allegorikus interpretációval szakító, a szentírási füvet s halat valódi növénynek, állatnak tekintő (vö. Hex. 9, 1) teológus számára az élőlények rendszere, felépítése, s mindenekelőtt viselkedése a világban uralkodó rend, az arra vonatkozó hittételek igazolásául szolgál. A vihart megérző tengeri sün, az elefánt különleges csontozata egyaránt az isteni célszerűség és a Gondviselés bizonyítéka. Ennél is fontosabb az etológiai megfigyelések közvetlen alkalmazása az erkölcsi tanításban: a nagyböjti beszédek halászokból, pásztorokból, földművesekből álló hallgatóságát Vazul az állatvilágból vett, az evangéliumi parancsokhoz fűzött példákkal igyekszik eltántorítani a bűntől.


Simon Róbert
A „ne ölj” parancsolattól a bellum sacrumig

Az előadás néhány csomópontra koncentrál a zsidóság és a kereszténység számára alapvetőnek számító dekalóg egyik lényeges tilalma kapcsán. Moses Mendelssohn annak idején lényeges különbséget tett a törvények (ez az államiság által szervezett legalitás jegyében történik) és a vallási parancsolatok között (ez sokak szerint etikai jellegű lenne).
Probléma gyanánt fogalmazzuk meg, hogy vajon a dekalóg szabályozásai között a „ne ölj” tilalom az Ószövetség idején törvénynek vagy parancsolatnak tekintendő-e, vagyis a szabályozás kazuisztikus-e vagy apodiktikus? Ehhez érdemes a héber teminusokat (razah, harag) is szemügyre venni: A korai kereszténység számára, tudjuk, mérvadónak számító dekalóg, ám különösen a „ne ölj” tilalom néhány évszázad alatt óriási változásokon ment keresztül, ahogyan az a keresztes háborúk koráig eljut a bellum sacrum gyakorlatáig. Ennek a folyamatnak néhány állomását vesszük szemügyre, röviden összehasonlítva az iszlám dzsihád szabályozásával.


Perendy László:
Theophilosz hiányos Dekalógusa
Antiokhia püspökének Törvénye

Autolükoszhoz írt művében Antiokhiai Theophilosz püspök két helyen is felsorol parancsolatokat az Exodusban és a Deuteronómiumban találhatók közül. Ő az első keresztény szerző, aki az evangéliumokat követően részletesen idézi a Tízparancsolatot. Az ő értelmezésében ezek a parancsok a kereszténység lényegét alkotják. Egyik tételes felsorolásban sem találjuk azonban azt a kettőt (istenkáromlás és a szombat megszegése), amelynek megsértésével éppen Jézust vádolják. Mi lehet ennek a hiánynak az oka? Miért tekinti kifejezetten keresztény törvénynek a Tízparancsolatot Theophilosz? Mit jelent számára a művében gyakran szereplő nomosz kifejezés: isteni, természeti vagy tételes emberi törvényt? A kérdéseknek különleges súlyt ad az a tény, hogy a többi apologétától eltérően teológiájának középpontjában is elsősorban a nomosz és nem a logosz fogalma áll.

Simon Róbertné Pesthy Monika
Ábrahám lelkiismerete

Az előadás a lelkiismeret problematikáját vizsgálja az Ószövetség egyik legnehezebben értelmezhető helyéből kiindulva. Ter 22-ben Ábrahám azt a parancsot kapja, hogy ölje meg a fiát, amit ő minden habozás és ellenkezés nélkül kész teljesíteni. A tömör leírás nem közli velünk, mit gondolt és érzett közben, ezt a hiányt a későbbi exegéták igyekeztek pótolni. Azt próbáljuk megnézni, milyen motivációkat tulajdonítanak ezek Ábrahámnak, felmerül-e egyáltalán annak a lehetősége, hogy Ábrahám lelkiismerete fellázad a minden égi-földi törvénynek ellentmondó parancs ellen, lesz-e Ábrahámból tragikus hős. A vizsgálatnál a Második Templom korának zsidó hagyományát és a korai patrisztikus írásokat fogjuk figyelembe venni.

Nagy Levente:
Kígyó, a legnyomorultabb ember és az állhatatosság erénye - egy ságvári ókeresztény ládikaveret értelmezési problémái

A ságvári késő római belső erődhöz tartozó temető 54. számú sírjából előkerült ókeresztény ládikaveret-töredék Lázár feltámasztását ábrázolja. A lelet rövid ikonográfiai értékelését elvégző Kádár Zoltán már korábban felfigyelt arra, hogy a holtat feltámasztó Krisztus egyik kezében egy kígyó tekereg, ezért az ábrázolást a szinkretisztikus Asklépios-Krisztus alakok közé sorolta. Előadásom kísérletet tesz az előzetes kronológiai vizsgálatok szerint 4. század középső harmadára keltezhető ábrázolás rövid kultúrtörténeti értékelésére, valamint a ládikaveret helyének és jelentőségének meghatározására a pannoniai késő római vallástörténet és ókeresztény egyháztörténet összefüggéseiben.


Somos Róbert:
A platóni Államférfi mítosza Alexandriai Kelemennél

Alexandriai Kelemen leghíresebb munkája, a Sztrómateisz hetedik könyvében az Isten Fiú gondviselő működésének egyik legtömörebb jellemzését találjuk (VII, 2, 5.). Előadásomban e szövegnek a Platón Politicusában szereplő mitikus isteni kormányos figurájához kapcsolódó vonatkozásaival szeretnék foglalkozni (272d-e). A Kelemennél felbukkanó platóni eredetű kép központi közös eleme az isteni kormányos és a periópé, az „őrhely”. A kelemeni kontextus egyértelműen utal a platóni témára, ugyanakkor a keresztény szerző jelentősen átértelmezi magát a metaforát is, és polémiája nem a platóni értelmezés ellen irányul. A szöveghez írt kommentárjegyzetében Le Boulluec jelzi azt a sejtését, miszerint Kelemen itt Numéniosz, a II. század második felében működő platonista-püthagoreus filozófus interpretációját bírálja. Előadásomban érvelni próbálok e hipotézis mellett, és egy további Sztrómateisz-szöveghely (II, 20, 113-114) hátterében vélem fölfedezni Numéniosz elmosódó alakját.

Tóth Péter
Szentéletrajz szent nélkül avagy a narratív etikai tanítás
Szent Márton görög életrajza

Tours-i Szent Márton Magyarország és Franciaország híres védőszentje, azon 4. századi szentek közé tartozik, akikről igen részletes korabeli információkkal rendelkezünk. Mártonról ugyanis Sulpicius nagyszabású latin nyelvű életrajza mellett számos további forrás is beszámol. Az azonban sokkal kevésbé ismeretes, hogy a latin nyelvű anyag mellett Mártonnak fennmaradt egy igen terjedelmes görög nyelvű életrajza is, amely kivonatos változatban, illetve ezek kivonatában átkerült a görög, kopt s etióp liturgikus hagyományba is. Ez a legenda azonban furcsamódon szinte alig mutat kapcsolatot a szent életének eddig ismert adataival, a Sulpicius-féle szövegtől alaposan eltérő életrajz ugyanis ráadásul még hét olyan csodát is elbeszél, amelyeknek semmi nyoma a nyugati Márton-hagyományban.
Az előadás e furcsa „apokrif” Márton legendát teszi vizsgálat tárgyává, s részletes forráselemzések segítségével igyekszik bebizonyítani, hogy a szöveg nem más, mint egy etikai tanítás, amely az ideális püspökszent életét, tetteit, szavait mutatja be – ám konkrét adatok hiányában mindezt különböző narratívák egymásba fűzésével éri el, amelyeket különböző, a szerkesztő által valamilyen szempontból Mártonhoz kapcsolódó forrásokból kölcsönöz. Az előadásban ezt a narratív érvelési technikát szeretném majd bemutatni.

Vassányi Miklós
A törvénytől az istenszeretetig: A misztika etikája Hitvalló Maximosz Ambiguáiban.

Bár a „misztika etikája” nem tekinthető magától értetődő fogalomnak, mégis van okunk ezt a kifejezést alkalmazni Maximosz erkölcsteológiájának csúcsára. A két filozófiai főműből, a Ta-más-, illetve János-Ambiguából ugyanis kiderül, hogy még a misztikus unió állapotában sem vá-lik értelmezhetetlenné az ember mint etikus lény fogalma.
A keresztény ember etikai fejlődése azonban a természeti törvény (φυσικὸς νόμος) felisme-résével kezdődik. Az Isten létéről való tudását ekkor a világ felépítéséből következteti ki. Az etikai fejlődés második fokán már a Mózesnek adott írott törvény (γραπτὸς νόμος) parancsola-tainak követése révén jut el tökéletesebb istenismeretre. Ezen a fokon felismeri a természeti törvény és az írott törvény lényegi azonosságát is.
A természeti és az írott törvénynek azonban egyaránt fölébe emelkedhet, s hatókörü-kön kívülre kerülhet az etika misztikus stádiumában. A hívőnek ekkor az Isten iránti szeretet révén megszűnik minden létezővel való relációja (σχέσις), és minden érzéki, értelmi és észbeli működéstől megszabadulva jut el a létfölötti Istenbe. E stádium fő etikai jellemzője az akarat elnyugvása (ἠρεμία), amely azonban nem jelenti az akarat mint képesség elvesztését.
E paradoxnak tűnő tézist szeretném értelmezni különösen a szakirodalom által igen fontos teológiai traktátusnak tartott, igen hosszú 10. ambiguum alapján